| Mumifikálás
Az ókori egyiptomi ember számára az élet nem fejeződött be a test halálával. Bonyolult temetési szokások és szertartások biztosították, hogy élete folytatódjék. A múmia - a halott bebalzsamozott teste - e hit legismertebb megnyilvánulása. A balzsamozás hátborzongató művészete tökéletessége csúcsát Thébában érte el. Legalább 5000 éven át gyakorolták és ismerték Egyiptomban. Csak Krisztus születése után 500 évvel hagyták el.
A mumifikálást háromféle módon hajtották végre. A legeredményesebb, ennélfogva a legdrágább megoldás szerint az agyvelőt görbe vassal vették ki az orron keresztül, hogy az arc ne sérüljön meg. Egy oldali bevágáson át eltávolították a zsigereket. A testüreget megtöltötték kasziával, mirhával és más illatos anyagokkal, majd összevarrták, és 70 napon át nátronban (a szóda szeszkvikarbonátjában) tartották. Ezután gondosan megmosták, és gumival bekent vékony vászonszalagokkal körültekerték.
A történetíró Diodórosz szerint mindez egy ezüsttalentumba került - ennek ma több mint 700 egyiptomi font felel meg.
A másik eljárás sokkal egyszerűbb volt.
A belső részeket feloldották, az agyvelőt helyén hagyták, a testet pedig 70 napig nátronba merítették. E módszer költsége csak a fele volt, és a bőr és a csontok kivételével mindent eltüntetett.
Legáltalánosabban a harmadik eljárást alkalmazták, mert az volt a legolcsóbb. Nagyon erős összehúzó szert injekcióztak a testbe, amelyet ezután 70 napig sóoldatban tartottak.
Ha a belső szerveket mumifikálták, azokat szétválasztották, pálmaolajjal megmosták, illatos fűvel beszórták, majd négy kőedénybe zárták őket. Egyikbe a szívet, a másikba a májat, kettőbe pedig a zsigereket helyezték. Az edényeket alabástromból vagy égetett agyagból készítették, mindegyiket felirattal látták el.
Az edényeket azok az istenek őrizték, akiknek ezeket felajánlották. Ezeket az ún. kanópusz edényeket a halottal együtt temették el, akárcsak a kis usébti figurákat, a fajanszszobrocskákat, hogy a múmiát az alvilágban segítsék. Az elhunyt nyaka köré amuletteket helyeztek, így papiruszjogart, a túlvilágban remélt fiatalság jelképét; keselyűt, Ízisz pártfogását biztosítva; az élet kulcsát és végül az udzsat szemet, a fényesség és boldogság szimbólumát. A testet egyéb szent dolgok is védték, például a szkarabeuszok, az elhunyt képmásai, amint Ozirisznszt imádja, valamint a középső és mutatóujj modelljei, melyek Hóruak az elhunyt védelmére kinyújtott ujjait jelképezték. Halála után az ember azonnal Ozirisszel azonosult, mivel úgy hitték, ő volt az első isten, akit bebalzsamoztak; a fő balzsamozó Anubisz volt.
Hitük szerint a halott egy Tuat nevű hosszú, magányos folyón kel át, mielőtt Ré dicsőségét elnyeri. A Tuat, amely valójában sem Egyiptom alatt (az alvilágban), sem fölötte nem volt, a Nílus nyugati partján eredt. Északnak tartott, majd keletre fordult, és ott végződött, ahol a nap felkelt. 12 részre osztották, elején és végén egy-egy kamra volt.
A bejárati kamra neve Amentet, ez volt a szürkület helye. Ahogy az elhunyt folytatta félelmetes útját, teljesen besötétedett. Rettenetes szörnyek és csúszómászók jöttek elő a forró víz mélyéből. Az utolsó szakaszok fokozatosan világosodtak, míg el nem érte az utolsó termet.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
